17. fejezet

A hétfő reggelem eléggé fejfájósan indult. A srácok rég elmentek a hét első próbájára, nekem pedig papírmunka maradt bent a hotelben, illetve be kellett szereznem a városból néhány dolgot. Úgy éreztem magam néha, mintha valami futár lennék, de élveztem. Egész napom azzal ment el, hogy írkáltam, hogy mi van kész meg mi nincs, illetve, hogy a fiúknak hol, milyen alkalomból kell megjelenniük. Ez nem csak a hétfői napom melója volt, mivel átnyúlt az egész dolog keddre és szerdára is.  A hét további részét az X Factor stúdióban töltöttem.

A szombat este ismét fantasztikusan sikerült a fiúknak, igaz, csak a színpadon láttam őket, mivel el voltam foglalva mindennel, nem volt időm társalogni velük, szinte egész héten.

A vasárnap este, nem épp azt az eredményt hozta, amire számítottunk. Elérkezett a fiúk első párbaja. Tiszta ideg voltam, hisz beszélni akartam velük, még mielőtt újból a színpadra álltak, de nem engedtek oda hozzájuk a stresszhelyzetből kifolyólag, pedig biztos voltam benne, hogy jót tenne nekik a jelenlétem, hisz egész héten egy-két sziától többre nem futotta. Fel lettem zavarva a párbaj idejére az Xtra Factor interjúszobájába, hisz meg kellett beszélnem a műsorszerkesztővel, hogy milyen kérdéseket kaphatnak a srácok, akár kiesnek, akár nem. Förtelmes volt erről beszélni. Onnan fentről néztem végig a párbajdalokat. Elképesztően fájt látnom az arcukat, mikor a neveket mondták ki a zsűritagok, de hála a Jóistennek nem estek ki. Fogalmam sem volt, mi lett volna velem azután.

Amint megtudtuk, hogy Jade-nek kell elhagynia a műsort, megint el lettem zavarva, vissza a hotelbe, figyelmeztetni az embereket a hotel előtt, hogy a fiúk nem fognak kimenni hozzájuk, hisz kemény estén vannak keresztül, és aznapra ennyi volt a munka hálistennek. Gondoltam, végre beszélhetek velük, de engem sem engedtek a közelükbe. Egész héten egy fél közös percünk sem volt, ami hihetetlenül frusztrált, mivel lett volna megbeszélnivalóm Joshal és George-al is. Ehelyett mehettem kipihenni az egész hetet.

***

Reggel kopogtatásra ébredtem.

-        Ki vagy és mit akarsz? – szóltam ki fáradt hangon.
-        Én vagyok az Jess, Ella. Beszélhetnénk? – erre egyből kipattant a szemem. Sosem beszélgetett még velem Ella úgy igazán.
-        Máris megyek! – szóltam neki, majd magamra húztam egy melegítőalsót és az ajtóhoz rohantam. – Mondd! – nyitottam ki az ajtót.
-        Bemehetnék?
-        Persze, csak kupi van, remélem nem baj.
-        Nem dehogy. – mosolygott. Elindultam előtte és bementünk a szobám háló részére, Ella pedig helyet foglalt az ágyon, majd én is követtem példáját.
-        Valami baj van? Sosem beszélgettünk még így kettesben.
-        Nem, dehogy, csak Joshal beszélgettem valamelyik nap, és Te is szóba kerültél.
-        Igen, és? – szaladt fel szemöldököm a homlokom közepére.
-        Elmesélte mi történt, mikor kiütötted magad, és totálisan össze van zavarodva. Megkért, hogy egy szót ne szóljak arról a beszélgetésről, ami köztünk történt, de mivel imádom-szeretem őt, olyan mintha a bátyám lenne, kötelességemnek érzem, hogy elmondjam neked ezt. Tudom, hogy nem indult valami fényesen a dolog köztetek, meg hogy állandóan marjátok egymást, illetve hogy azelőtt az este előtt, egyetlen normális pillanatotok sem volt.
-        Hát… ja… - helyeseltem.
-        Szóval, el szeretne hívni Téged valamelyik este valahova, pontosan nem tudom hova, csak nem meri. Mármint, tudjuk mindketten, hogy nem az tipikus félénk srác, de ez a te esetedben másképp van, pont amiatt, ahogy kezdődött a dolog köztetek. Szóval, azt szeretném kérdezni, hogy ha elhívna, mennél vele?
-        Ez a világon a legidiótább kérdés Ella. Még szép, hogy mennék.
-        Mondta, hogy részegen bevallottad neki, hogy szereted, de ez valóban így van, vagy csak az alkohol befolyásoltsága miatt mondtad neki?
-        Magamtól tény és való, hogy nem mondtam volna, és az is igaz, hogy az alkohol erőltette ki belőlem, de valóban így van.
-        Csak mert tőlem kérdezte, hogy hívjon-e vagy sem, azért kérdeztelek meg, mert akkor úgy adok neki tanácsot. Ha most azt mondtad volna, hogy nem mennél, akkor valószínűleg nem bíztatnám, hogy hívjon el, mert nem szeretném, hogy összetörjön. De akkor így bátran fogom bíztatni. – mosolygott. – Látom milyen lelkes vagy, mikor velük kell dolgoznod meg milyen vagy mikor a közelükbe kerülsz. Elképesztően szimpatikus vagy nekem, kár hogy eddig még nem beszéltünk ilyen csajos dolgokról. – nevetett.
-        Hasonlóan érzek én is, és köszönöm, hogy ezt így elmondtad. Nagyon jól esik, hogy bízol bennem. – erre mindkettőnk telefonja csipogni kezdett.
-        Úgy látom mennem kéne. – nézett rám miután elolvasta az sms-t.
-        Csak úgy mint nekem.  – mindketten felálltunk, Ella pedig elindult az ajtó felé. – Még beszélünk Jess, és tényleg ne lepődj meg, ha Josh a közeljövőben keresni fog.
-        Nem fogok. –mosolyogtam. – Viszlát Ella.
-        Legyen szép napod! – szólt vissza, majd bezárta maga mögött az ajtót.

Fogtam magam én is, felöltöztem és mentem dolgomra.

***

Ismét az egész napom a szaladozásból állt és ismételten nem találkoztam a srácokkal, egészen estig, mikor visszajöttek a próbáról. Én kint álltam a raktár előtt a rajongókkal, míg a fiúk begurultak a fekete autóval, én pedig utánunk mentem, a kapu pedig lecsukódott. Kiszálltak az autóból, mindegyikük odajött hozzám Joshal a sor végén. Mindannyian megöleltek, majd Josht otthagyták velem.

-        Hiányoztál. – öleltem meg.
-        Te is nekem. – mosolygott. – Itt lakunk egy épületben mégsem találkoztunk már több mint egy hete. Ez olyan furcsa.
-        Igen nekem is.
-        Jess…
-        Igen? – kérdeztem.
-        Arra gondoltam… hogy… öhm… - erre megfogta a kezem. – Holnap este, nincs dolgunk, hamar visszaérünk próbáról is, és öhm…
-        Igeeeeeeeeeeen? – néztem rá kíváncsiskodóan.
-        Jaj… szóval… Nem lenne kedved elmenni valahová? Moziba, vagy vacsorázni, vagy valami? – hadarta el gyorsan.
-        De, ez jól hangzik. – mosolyogtam, Josh pedig sóhajtott egy nagyot válaszom hallatán.
-        Remek, akkor olyan 7 körül neked jólenne? Hívatok kocsit.
-        Persze. – bólintottam.
-        Na fiúk indulás kifelé a rajongókhoz mert már megőrülnek lassan. – csapta össze tenyerét Kevin beérve a raktárba.

Josh elmosolyodott, nyomott egy puszit a homlokomra, majd mind a négyen beálltak a raktár ajtaja elé. A lányok sikoltozni kezdtek, mint mindig, és megrohamozták a fiúkat. Imádtam nézni őket a rajongókkal. Annyira imádtam, hogy olyan közvetlenek velük. Olyan büszke anyuka érzés fogott el állandóan. Fél óra elteltével Kevin rámszólt, hogy mostmár ideje lesz elküldenem a lányokat, mert a srácoknak pihenés kell, tettem is a dolgom. A lányok többségét már ismertem, sokuk rendszeres látogató volt a hotel mögött. Ők természetesen egyből hallgattak rám, ismerték már a dolgok menetét. A többieket nehéz volt rávenni arra, hogy most már hagyják a fiúkat, de előbb utóbb az is sikerült.

Miután a srácokat sikerült visszaterelni a hotelbe, én ahelyett, hogy bementem volna velük, fogtam magam és inkább elmentem sétálni. Rég voltam már, csak úgy szórakozásból sétálni. Amióta X Factorosokkal dolgozom, csak rohangálok London utcáin, egyik épületből a másikba, sosem élvezem rendesen a városom szépségeit. Igazából már 19 év alatt mindent láttam, de sosem unom meg. Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy ide születtem.

Olyan gyorsan repül az idő Londonban, hogy mire visszaértem a hotelhez 2 óra telt el, azóta, mióta elmentem, és haza egy nagy pohár kávéval értem, ami még félig volt. Egyenesen a hotelben lévő kedvenc helyemre indultam, a tetőteraszra. Kiérve, hatalmas meglepődöttségemre, észrevettem, hogy nem csak én néztem ki magamnak ezt a helyet. Azon a padon ült valaki, amelyiken általában én szoktam a kis pokrócommal. Halkan közelebb mentem, hogy megnézzem ki az, mert hátulról sötétben nem igazán ismertem meg.

-        Khm. – köszörültem meg a torkom hogy felkeltsem a figyelmét. Hátra is nézett azonnal. – Josh? – néztem meglepődötten.
-        Huh. Nem is tudtam, hogy mások is ki szoktak ide járni. –pattant fel egyből.
-        Hát pedig szoktam, elég gyakran. Ezek szerint mindig elkerüljük egymást. – mosolyodtam el, majd odasétáltam mellé és bámultam én is London látképét. – Ugye milyen gyönyörű? – tettem fel a költői kérdést.
-        Ühüm. – bólintott, majd leült. – Te nem ülsz le? Vagy így, hogy én is itt vagyok nem maradsz?
-        Dehogynem maradok! – ültem le mellé. Ezután következett a kínosnak különösebben nem nevezhető hallgatás.  Pár perc után Josh megtörte a csendet.
-        Jess… - kezdett bele.