2. fejezet

Arra a döntésre jutottam, hogy a következő részeket mindig akkor hozom, ha legalább 10 vélemény/megjegyzés összegyűlik. Vagyis akkor kezdem el írni a következő részt :) Remélem így mindenkinek megfelel majd. 

Minden nap egyre több rajongó gyűlt össze a hotel mögött, a raktárajtónál. Ott táboroztak egész délután és sosem hagytak minket békén mikor kimentünk cigiszünetre vagy bármi hasonló dolog miatt. Elképesztően idegesítettek, de muszáj volt jófejként viselkedni velük. Állandóan azt lehetett hallani, hogy: „Jajj úr-isten George annyira cuki, jaj és láttad Josh haját? Szerinted mi van közte és Ella között?” – ez ment közöttük állandóan, a másik, amikor hozzánk jöttek oda kérdezősködni: „Találkoztál már velük? Milyen illatuk van? Itt vannak most a hotelben? Nem tudnál szólni nekik, hogy jöjjenek ki hozzánk?” Ugh a hátam közepére nem kívántam ezt az egészet, de muszáj volt normálisan viselkednem.

Napok múltán kezdtem megszokni. Próbáltam rendesen kezelni őket és ahogy látták rajtam, hogy viszonyulok hozzájuk ők is megpróbáltak nem azzal a nyávogós hanggal kérdezősködni. Egyik este odajött hozzám egy kiscsaj, akit már nem először láttam. Elkezdett hozzám beszélni és hallottam a hangján, hogy nem angol. Könnyes szemmel állt előttem és elmesélte, hogy milyen messziről utazott ide Londonba és hogy mennyire szeretne találkozni a srácokkal. Annyira meghatott a történet, hogy muszájnak éreztem akkor először beszélnem azzal a 4 idiótával, hogy tolják le a képüket. Tudtam, hogy bent vannak a hotelben, hisz közeledett a vacsora idő. Mondtam a lánynak, hogy adjon 10 percet és sietek vissza.

Bementem  és elindultam a harmadik emeletre. Közben összefutottam Mike-al, aki közölte, hogy aznap este visszatérek pincérkedni. Őszintén szólva nemigazán érdekelt, csak az, hogy segítsek a kiscsajnak. Felérve az X-Factorosok szintjére csak röhögést és éneklést lehetett hallani minden szobából. Megálltam a Union J szobája előtt. Nem tudom miért voltam zavarban. Talán azért, mert előtte még sosem beszéltem velük személyesen. Elhessegettem a gondolataim és bekopogtam, majd kiabáltam, hogy szobaszerviz. Lépteket hallottam és azt, hogy csönd lett a szobában.

-          Szia! Nem hívtuk a szobaszervizt, szerintem téves szobába jöttél. – nyitott ajtót egy magas kékszemű srác.

-          Valószínűleg jó helyen vagyok, ha a Union J-t keresem ugye? – kérdeztem vissza.

-          Ez esetben igen. Miben segíthetek? – kérdezte a srác. Valószínűleg ő volt Josh, máramennyire a tv-ből megjegyeztem a nevüket.

-          Az a helyzet, hogy van egy pár csaj a raktárnál és épp onnan rohantam fel. Nem tudnátok esetleg lejönni legalább köszönni nekik vagy valami?

-          Nem hinném, hogy leengednének. Bocsi. Ha csak ezért jöttél akkor mehetsz is, nekünk dolgunk van. – majd elkezdte becsukni az ajtót, amit én a lábammal kitámasztottam.

-          Valóban? Mégis micsoda? Röhögni egymáson meg a gyerekes vicceiteken, vagy esetleg épp rendet raktok, hogy megkönnyítsétek a holnapi munkám? – szóltam utána.

-          Hm. – fordult vissza a Joshnak vélt srác. – Ezekszerint van még mondanivalód. Hallgatlak!

-          Az egyik kiscsaj messziről jött, csak azért, hogy veletek találkozhasson. Igazán megfontolhatnátok. Ezeknek a lányoknak köszönhetitek, hogy ingyen pihentetitek itt a drága popsitokat és fényesre van nyalva körülöttetek minden. Annyit igazán megérdemelnek, hogy lemenjetek hozzájuk legalább megköszönni a támogatást. Az a lány akivel pedig én beszélgettem 3000 km-t utazott, hogy titeket nyálas majmokat lásson. – kicsit talán elvetettem a sulykot, reméltem, hogy nem veszi nagyon magára ezt a stílust, mert ha beköp Mike-nak akkor repülök.

-          Sajnálom, de továbbra sem tehetek semmit. Nem mi döntjük el, hogy mikor és hova megyünk. Egyébként, te hogy a fenébe lehetsz itt dolgozó? Eddig mindenki akivel találkoztunk kedves volt velünk, pedig ők sem ismernek. Az ilyeneket nem szokták azonnal kirúgni, vagy hasonló? – emelte fel Ő is a hangját.

-          Hm, ezt megérdemeltem igazad van. Csodálkozol, hogy nem vagyok kedves?  Azok a lányok órákat várnak rátok a hidegben és az esőben, ti meg itt bent röhögcséltek, ne is csodálkozz, hogy nem vagytok a szivem csücskei. – próbáltam nyugodtan válaszolni, lábam elhúztam az ajtótól, hagyva hogy becsukja majd elindultam.

-          Hé, öhm, Jess! – szólt utánam Josh. Elsőre nem tudtam honnan tudja a nevem, majd ráeszméltem, hogy rajtam van a névtábla.

-          Igen drága Josh? – szóltam vissza gúnyosan.

-          Remélem legközelebb is látlak.

-          Ó hát én meg remélem, hogy nem. – majd elsétáltam a folyosón, ő pedig bezárta az ajtót egy apró nevetés közben.

Szomorúan mentem vissza a raktárhoz. Kisétálva láttam, hogy megfogyatkoztak a lányok, de a külföldi kiscsaj továbbra is vacogva álldogált a telefonját nyomkodva. Odasétáltam hozzá és közöltem vele, hogy sajnos nem tudtam mit tenni. A szívem szakadt meg mikor láttam hogy egyre több könnycsepp gyűlt a szemébe. Sírni kezdett és akkor mondta meg, hogy másnap reggel indul haza a repülőgépe, és hogy ez volt az utolsó esélye hogy lássa a Union J-t. Amint arcát a tenyerébe temette, haragom a Union J iránt az egekbe szökött.

Mike robogott ki a hátsó ajtón, valószínűleg engem keresett. Ránézve láttam, hogy már megint valami rosszra kell számítanom. Intett felém, majd besétáltam. Egymás mellett haladtunk a konyha felé, de csodák csodájára nem kiabálás és veszekedés következett. Egyszerűen mondta, hogy az X-Factorosokat kell ma este kiszolgálnom. Állandóan a legjobb pillanatban kellett velük foglalkoznom. Épp az előételt szolgáltam fel. Remélem, hogy a Union J asztala nem nekem fog jutni. De hát persze, miért is lenne akármi is úgy ahogy én szeretném?