9. fejezet

Josh lába előtt hevert az álarc, tőlem fél méterre pedig a ruhám és a cipők szétszórva a lépcsőfordulóban. Láttam Josh arcát, ahogy hófehér lett és szemei kétszer akkorára dülledtek, mint amilyenek alapjáraton. JJ visszasietett hozzánk, de csak állt és Ő is csak bámult. Josh végülis az álarcért nyúlt, felemelte és nézte egy pár pillanaton keresztül, majd rámnézett kérdőn. 

-        Ez mi? 

-        Hát... egy... álarc. – éreztem, ahogy az arcom vérvörössé változott.

-        Jess. Mi a szar ez? - emelte fel a hangját, ahogy közelebb lépett hozzám. 

-        Hohóóó. Josh, nyugii. - lépett végül közbe JJ. 

-        Te ebbe ne szólj bele. Van egy olyan sejtésem amúgy is, hogy te erről tudtál, erről még később beszélünk, most pedig húzz el innen. Nem lesz semmi baj. - hadarta JJ-nek.

-        Jess, ordíts ha csinál valamit. 

-        Ühüm. - bólintottam, aztán JJ továbbment a lépcsőn majd egyszercsak eltűnt.

Amint Josh ismét rám nézett, elkezdtem remegni. Féltem, rettegtem hogy mire számítsak. Nem engedte ki a kezéből az álarcomat, csak szorongatta. Ijesztő volt. Úgy nézett ki mint valami pszichopata, aki készenáll arra hogy azon nyomban megfojtson, de amint mélyebben a szemébe néztem csalódottságot láttam. Ettől féltem, hogy csalódni fog, ha megtudja, hogy én voltam az. 

-         Szóval... megmagyaráznád, kérlek? - lépett ismét közelebb mire én hátrálni kezdtem. 

-         Szerintem nincs mit magyarázni ezen. 

-         Hát ebben tévedsz drága. - jött megint közelebb, én pedig nekiütköztem a falnak. - Mi a fenét keres ez nálad? Miért? Miért nem mondtad el?

-      Ömm, Josh... én.. figyelj.. ahj... hát én be akartam menni a bálra és fú, nem sikerült, egy néni adta kölcsön ezeket a cuccokat és bejutottam és... tudod.

-         De Jess. A jó Isten áldjon meg, miért nem mondtad el? - erre a földhöz vágta az álarcot. 

-         Pont ezek miatt. 

-         De mi miatt basszus? - kezdett el kiabálni. Tényleg féltem tőle.

-       Féltem, hogy csalódni fogsz. Féltem, hogy ha kiderül, megbánod az egészet. Féltem, hogy ez lesz, hogy ordibálni fogsz velem. Félek tőled Josh. - mondtam ki végül kerek-perec.

-         Mit hittél? Kiderül és örömtáncot fogok járni? - támasztotta meg két kezét a vállam fölött. Megint közel volt hozzám nagyon. Lehajtottam a fejem, potyogni kezdtek a könnyeim.

-         Ne haragudj. - dörmögtem az orrom alatt.

-         Igazad volt Jess. Csalódtam... - kész ez volt a tetőpont, gyűlölöm mikor csalódást okozok az embereknek. Akkor már nem csak a könnyeim potyogtak. Szemmel láthatóan remegtem a sírástól. 

-         Nem akartalak megbántani... - mondtam szipogva. 

-         Nem értem Jess, hogy miért csókoltál vissza, ha tudtad, hogy ki vagyok. Főleg azt nem értem, hogy miért csináltad, miközben mindketten tudjuk, hogy gyűlölsz engem. - ekkor visszalépett és ismét felállította közöttünk a két méteres távolságot. Akkor vettem a bátorságom és felnéztem, egyenesen bele a szemeibe. 

Hiba volt. Eszembe jutott az a pillanat, mikor rohantunk a biztonságiak elől és bezárkóztunk abba a kis szobába. Mikor utána kint a folyosón megtörtént az a bizonyos csók. Imádom, mikor lábujjhegyre kell ágaskodnom, hogy felérjem az adott srácot és Joshal is így történt. Annyira mesébe illő volt az egész, de persze, az élet az nem olyan, valaminek kellett történnie, ami tönkre tette. Miért is történne legalább egyszer valami úgy az életben, ahogy én szeretném? Persze, hogy soha.  

Elsétáltam előle, lassan összeszedtem a cuccokat, visszapakoltam az ajándékos szatyorba, majd már csak az álarc maradt, ami továbbra is a földön hevert, Josh közelében, aki közben végig bámult. Odaléptem, lehajoltam az álarcért, szinte teljesen egyszerre Joshal. Ő előbb ért az álarchoz. Felemelkedve rámnézett, és akkor már nem haragot láttam a szemében, hanem kétségeket. 

-        ... nem az a csalódás Jess, hogy te voltál az, hanem az, hogy azthitted, hogy ha tudtam volna hogy te vagy, akkor nem tettem volna meg. Abban csalódtam, hogy szégyelled magad, pedig hihetetlenül magabiztos lánynak ismertelek meg. Abban csalódtam, hogy nem azonnal derült ki, hogy ki vagy. 

Nem szólaltam meg, a könnyeim ismét elő akartak törni belőlem, de magamban tartottam. Nyúltam az álarcért, de Josh nem engedte ki a kezéből. Szorította. 

-       Add vissza kérlek. - próbáltam remegő hang nélkül beszélni hozzá.

-        De Jess... 

-        Engedd el az álarcot Josh és hagyj elmenni. - emeltem fel a hangom mire beadta a derekát és elengedte az álarcom. Kitéptem a kezéből és elindultam a lépcső levezető része felé. 

Nehezen lélegeztem, nagyon felkavartak az események. Mikor úgyéreztem, hogy Josh is elindult felfelé és már nem lát, muszáj voltam megállni. Ledobtam a földre, ami a kezemben volt és a falnak támasztva fejemet sírni kezdtem. Nem értettem miért, de valami belül annyira fájt, hogy az elképesztő. Úgy éreztem magam, mintha mindennek én lennék az oka, mintha minden szar miattam történne. Belegondoltam abba, hogy mi lett volna, ha azonnal elmondom Joshnak hogy én vagyok az és akkor talán most nem történt volna meg ez a veszekedés. Percek óta állhattam ott bőgve, mikor lépteket hallottam magam mögött. Megfordultam, megtöröltem szemeimet és Josh állt velem szemben. Fogalmam sem volt miért jött vissza, de mégis ott volt. Nem szólt semmit, nekilökött a falnak, megijedtem, de mint később kiderült, fölöslegesen. Kezeit ismét a vállam fölött támasztotta meg, kissé lehajolt hozzám, majd akármilyen jelzés nélkül ajkaimra támadt. Az eszem azt súgta, hogy lökjem el magamtól és rohanjak, mint egy őrült, a szívem pedig azt, hogy engedjem a dolgokat történni úgy, ahogy azok meg vannak tervezve. Néhány másodpercig hagytam Josht, hadd tegye amit akar, majd döntöttem hogy melyik szervemre fogok hallgatni. Kezem a mellkasára feszítettem, nem toltam el magamtól, de próbáltam. Erre ő a mellkasán pihenő kezemhez nyúlt, megfogta a csuklómat és felhúzta azt a nyakához, közben egyfolytában csókolt. Ez az apró megmozdulása arra késztetett, hogy másik kezemmel már önszántamból símítsak végig a nyakán, egészen a tarkójáig, ahol aztán beletúrtam a hajába és visszacsókoltam. Nem érdekelt, hogy gyűlöl-e vagy sem, vagy hogy egyáltalán miért csinálja, de vissza kellett csókolnom. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy muszáj. Volt bennem egy olyan érzés, hogy másnapra talán megbánom, de abban a pillanatban nem érdekelt. 

Josh sem tétovázott miközben csókolt. Egyik kezével Ő is a hajamat túrta, másik kezét pedig a csipőmön tartotta. Egyik megfelelő pillanatban közelebb húzott magához és minden távolság megszűnt köztünk. Erre a momentumra ismét könnycseppek jelentek meg becsukott szememben, majd lassan egymás után gordültek végig arcomon, ajkainkhoz érve, így megízesítve Josh csókját. Mikor megérezte a sós ízt, elhúzódott tőlem és megszakította ajkaink érintkezését.

-        Mi baj?

-        Én csak, egyszerűen nem értem mi van most. - válaszoltam. 

-        Bebizonyítottam, hogy akkor is megtettem volna, ha levetted volna az álarcod múlt éjjel. - mondta mosolyogva, hüvelykujjával pedig letörölte könnyeimet, majd átölelt. Úgy álltunk néhány pillanatig, amíg valaki el nem kezdett lefelé trappolni a lépcsőn, Josh nevét kántálva. Jaymi volt az.

-        Itt vagyok. - kiáltott végül vissza. 

-        Na végre már mindenütt.... - ugrott le két lépcsőfokot, majd meglátott minket elég közel egymáshoz. - ... ooooppááá megzavartam valamit?

-        Nem, dehogy. - húzódtam el végül Joshtól. 

-        Helyes. Szóval Josh, JJ küldött, hogy keresselek meg. Megbeszélés van. - magyarázta Jaymi. Josh rámnézett én pedig bólintottam.

-        Nekem amúgy is mennem kéne dolgozni. - fűztem hozzá. 

-        Felkaptam a bálos cuccokat a földről és visszaindultam a lakosztályhoz. 

-        Még beszélünk! - kiáltott utánam Josh. 

-        Jólvan. - mosolyogtam rá vissza, majd elindultak felfelé Jaymivel. 

Én végül visszaértem a néni lakosztályához és leraktam az ajtó elé a kölcsön cuccokat. Még utoljára belepillantottam, de nem volt benne az álarc. Felszívódott. Reméltem nem fog haragudni nagyon azért, mert elhagytam. Megérintettem még utoljára a ruha selymes anyagát, majd visszaindultam dolgozni.