4. fejezet

-    Na végre! Ez neked az 1 perc? - fújtam egy nagyot mikor George kilépett az ajtón.

-    Nekedis szia. - lépett felém mosolygva. - Mondta Josh, hogy beszélni szeretnél. Remélem engem nemakarsz leönteni egy flakon vízzel. - nevetett. 

-    De, de. Totálisan megérdemelte. Ja, amúgy azt üzeni, hogy ezért még számoltok.

-    Már remegek is. De na, térjünk a lényegre, nem azért jöttem, hogy Joshról beszéljünk.

-    Hű, ez nagyon komolyan hangzik. Nem akarsz bejönni, vagy leülni valahova? - mutatott az ajtó felé. 

-    Bemenni semmi esetre sem. Gyors leszek. 

-    Ahogy akarod. - dőlt neki a falnak. 

-    Szóval csak azért jöttem, hogy megköszönjem, hogy megvédtél. Ha nem beszéltél volna ott mindenki előtt Mike-al, valószínűleg már most épp hazafelé tartanék minden cuccommal. Nekem csak ez a szar munka van, tény és való hogy egyedül ezt sem szedtem össze, de látod, hogy szenvedek hogy maradhassak. - mondtam el egy szusszal.

-    Jaj ugyan már. Ezt nem kell megköszönnöd. Van egy olyan tulajdonságom, hogy ha igazságtalanságot látok, akkor nem bírom ki, hogy ne szóljak közbe. Amúgy Josh sem szándékosan tette amit tett. Valamit magyarázott és hogy drámaibb legyen azért akart felállni temeg pont jöttél és meg is történt a katasztrófa. Azt viszont már nem értem, hogy utána miért csinált úgy, mintha nem Ő lenne a hibás.

-    Tökmindegy. Megtörtént, de neked köszönhetően még mindig itt vagyok. Mellesleg Josh már megkapta érte amit megérdemelt. - erre mindketten megint nevetni kezdtünk

-    Megnéztem volna az arcát mikor ráborítottad a vizet. Kész csoda hogy nem kezdett el ordibálni a haja miatt.

Nagyon rég nem nevettem már olyan sokat mint George-al azalatt a pár perc alatt amennyit beszéltünk. Végül kiderült, hogy nem is pár percet beszéltünk, hisz 11 óra volt mikor rászóltak a főnökei hogy ideje lesz pihenni, nekem meg hazafelé elindulni. Tényleg őszintén kellemesen csalódtam George-ban. Elképesztően közvetlen volt a srác, nem olyan seggfej mint Josh. Akkor már kezdett érdekelni hogy Jaymi illetve JJ milyen.

Teltek-múltak a napok. Nem láttam a srácokat gyakran. Néha mikor jöttek haza a próbákról George-al váltottam egy-két szót és néha Jaymi is odajött hozzánk beszélgetni. Josh egyáltalán nem. Néha még köszönni is nehezére esett. Nem értettem miért nem szívlelt. Talán az első találkozásunkkor túl bunkó lettem volna? Vagy mi? Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, hiányzott, hogy nyúzzuk egymást és belekössünk a másikba ahol csak lehet. Örültem azért, hogy volt valaki a közelemben, akivel lelkiismeretfurdalás nélkül lehettem bunkó, mert Ő is kölcsönösen űzte ezt a hobbiját velem. Szerintem mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a másikunk nem veszi ezeket annyira a szívére, legalábbis reméltem, hogy Josh nem vette nagyon magára azt a hangnemet amilyenben hozzá beszéltem. Igaz, a vacsorás esetet sikerült a szívemre vennem, de ha a munkámról van szó, akkor azért ölök. Annak ellenére, hogy valóban nem a világ legjobb melója, imádtam.

~

Egyik péntek este a hotelben álarcos bál került megszervezésre. Mike továbbra sem bízott meg bennem ezért nem engedte, hogy ott is kiszolgáljak, de annyira el szerettem volna menni, hogy az elképesztő. Aznap este, amint lejárt a rendes munkaidőm átmásztam szépen a bálterembe, gondoltam szétnézek kicsit. Zárt körű rendezvény volt, annyi mázlim volt, hogy dolgozóként bebírtam osonni, annak ellenére, hogy én ki voltam tiltva. Mindenkin valóban színes álarc csillogott, elegáns öltözetben. Mindig is vágyódtam egy ilyen rendezvényre. Nem is értettem minek próbálkoztam. Azonnal jöttek kipaterolni amint a biztonságiak fülébe jutott, hogy megpróbálkoztam bevegyülni a többi dolgozó közé. Jött a második gondolat: szereznem kellett egy álarcot. Amint haladtam kifelé a bálteremből miután rám lett szólva, a bejárat előtti asztalról leemeltem egy álarcot és gyorsan az öltözőmbe siettem. Átvettem a munkaruhám az utcaira (ami általában: farmer, tornacipő, póló és bőrdzseki). Amint átöltöztem egy laza fonatot készítettem a hajamba majd felvettem a frissen kölcsönvett álarcot. Ismét megrohamoztam a báltermet. Egy ideig még el is tudtam vegyülni, aztán ismét rám szóltak. Hál' istennek nem ismertek fel és már csak annyi volt a probléma, hogy nem voltam odaillően felöltözve. Akkor aztán tényleg feladtam a reményt. Nemhogy akkor épp nem volt nálam koktélruha, de még otthon sem volt egyetlen hasonló darab sem, sőt, pénz sem volt nálam annyi, hogy hirtelen elszaladjak venni egyet. Amúgy sem volt már akkor nyitva semmi. Épp kifelé haladtam a bálteremből mikor megtörtént a csoda. Azt hittem, ebből a bálból nem lesz semmi, de végül valakit küldött az ég azért, hogy megsegítsen. Akartam azt a bált, nem is tudom mennyire.